Takarítás története

A takarítás, mint cselekvés, mindig is jelen volt, amióta az ember létezik. Az ember alapvető késztetése önmaga és környezete tisztántartására eredendő, ebből adódóan a takarítás is az.

Az ókorban a társadalmi különbözőségek határozták meg, hogy egy lakóhelyet mely személy takarít. Kis változásokkal ugyan, de ez a helyzet azóta sem változott.

Az alsóbb osztálybeli családok körében a ház asszonya végezte a házimunkát, ezen belül a takarítást is, mint ahogy ez mai társadalmunkban is így van. A tehetősebb családok akkoriban rabszolgát tartottak, ő végezte a házimunkát, és ez így is maradt egészen a XIX. század közepéig, míg a rabszolgaságot törvényen kívül nem helyezték. Amíg a rabszolgaság érvényben volt, szabad ember nem vállalt takarítást, erre csak később került sor.

Tekintettel arra, hogy az addigi munkákat továbbra is el kellett végezni, ezért szakmákra tagolódtak a feladatok, így alakult ki a takarítás, illetve a házvezetés, mint külön szakma. Ekkor jelentek meg a cselédek is, mely nem egyenértékű a takarítóval.

Azokban az országokban, ahol előzőleg sok rabszolga volt, később ugyanezek a színes bőrű felszabadított rabszolgák vállalták el korábbi feladataikat, azzal a nagy különbséggel, hogy ekkor már a társadalom megbecsült tagjai voltak. A kevés forrás szerint, a takarítók külön jó elbánásban részesültek, a közösség befogadta őket.

Különböző volt a munkakörülményük a háznál dolgozó takarítóknak, illetve szobalányoknak, valamint az egyes intézmények alkalmazásában álló dolgozóknak. Mindkettőnek meg voltak az előnyei, hátrányai egyaránt.

A leggyakoribb a cseléd rendszer volt még a huszadik század első felében is. A cselédek, illetve szobalányokkal szemben roppant szigorú elvárások voltak. Az esetek döntő többségében az őket alkalmazó házában laktak, mely a munkaadó számára biztosítékot jelentett, a munkavállaló számára biztos fedelet, ellenben kemény korlátokat.

Az elvárások között többnyire szerepelt, hogy a munkavállaló jó családból származzon. Ez nyilvánvalóan nem rangot jelentett, inkább úgy értelmezhetnénk, mint manapság az erkölcsi bizonyítványt.

A takarítók számára a legkedvezőbb munkalehetőség az intézményi alkalmazás volt, hiszen nem volt megkötés a szabadidő eltöltésére, míg a háznál dolgozó cselédeknek csak időszakos kimenőjük volt.

A huszadik század elején már szerveződésekbe tömörültek a takarítók, ami azt jelentette, hogy jól elkülöníthető kasztot alkottak. Ekkor kezdtek nagyobb ingatlanok, társasházak épülni, ekkor lettek gondnokok, akik a folyamatos felügyelet mellett a takarítást is végezték. Ők már szolgálati lakást is kaptak.

Csupán a huszadik század második felében kezdett elterjedni a házhoz járó takarító rendszere, mely a magán szférában a mai napig a leginkább elterjedt.

A század vége felé külön iparággá, vállalkozási ágazattá nőtte ki magát a szakma, gombamód szaporodtak a takarítókat közvetítő vállalkozások. Ezek tulajdonképpen ügynökségek, ahol az alvállalkozók, illetve a munkát vállaló személyek leggyakrabban másodállást végző nők, vagy gyesen lévő kismamák.

Nagyon sok tényező változott az évezredek során, de két dolog örök. Takarításra minden körülmények között szükség van, és ez ma is ugyanolyan mértékben bizalmi állás, mint több száz évvel ezelőtt, elvégre az otthonunkat tárjuk fel a takarító előtt.